Brian Eno interjú

Ajánlom figyelmébe minden érdeklődőnek.

Az angol szöveg magyar változata:

Néha végighallgatod a dolgaidat és azt gondolod:

mindössze egy jó ötletem volt az életben...

És azóta is csak azt ismételgetem százféleképpen.

Ez némileg elkeserítő...

De aztán eszedbe juthat, hogy ugyanez igaz Samuel Beckettre és Miles Davis-re is...

És még jó néhányakra.

-

Azt gondolom, a művészet egyik nagyszerű ajándéka, hogy esélyt ad az önfeladást gyakorolni.

Esélyt arra, hogy végre ne te irányíts.

Ha belegondolunk egy kicsit, a mi kultúránk leginkább azt ösztönzi, hogy te irányítsd a dolgokat.

Mindeközben amit a legjobban szeretünk – és éppen ezért imájuk a művészetet, a szexet, a kultúrát vagy a vallást, - az éppenhogy az önfeladás.

Ezek mindannyiszor az én feladásáról szólnak.

Arról, hogyan hagyjuk el önösségünket.

Én a zenétől többek közt ezt várom: lehetőséget adjon az embereket, hogy az önfeladást megélhessék.

-

Minden jó dolog a rajongásból származik.

Amikor tényleg meg akarod tudni, mi sül ki az ötletedből, csak a rajongás képes átsegíteni a sok-sok eredménytelen éjszakán.

Ezzel szemben, amikor csak a büszkeség, a becsvágy kényszerít rá, hogy foglalkozz vele, az egész hamar kifárad.

-

Nagy hiba arra várni, hogy az ihlet meglepje az embert.

Sosem jön el érted...

Ugyanis nem annyira létrehozni kell a dolgokat, hanem inkább észrevenni, mikor kezdenek maguktól „történni”.

Észrevenni, majd megpillantani.

Ez az.

Ez valami új.

Ilyen még nem történt.

Mit jelent ez nekem? Merre tudok továbblépni?

-

Gyakran azt érzem, a zenészek két részre osztják fel zenei világot.

Vannak a telepesek és vannak a lovasnépek.

A telepesek karókkal veszik körül a területeiket, mindent felásnak, megművelik a földeket.

A lovasok viszont folyton útra kelnek, hogy újabb területeket fedezzenek fel.

Én magam inkább a lovasokhoz tartozom, mint a telepesekhez.

Imádom azt az izgalmat, amikor ismeretlen területekre tévedek, ahol eddig senki sem járt.

Még akkor is így van, ha ez közhelyes, ha nincs különösebb fontossága az egész felfedezésnek...

És mégis, szeretem az érzést, amikor egyszer csak ott állok, és valami olyat látok magam előtt, amit senki más nem láthatott eleddig.

-

Lehetőségeiket tekintve az emberek egyáltalán nem indulnak azonos eséllyel, ez egyértelmű.

Egyeseknek sokkal több lehetőség jut az életben, mint másoknak.

Ám hasonló egyenlőtlenséget figyelhetünk meg abban is, hogy az egyes emberek mennyire állnak készen rá, hogy éljenek a lehetőségeikkel.

És igen, vannak, akik ebben naprakészebbek, talpraesettebbek, mint mások.

-

Én eredetileg festőnek tanultam. Mindez a 60-as években volt, amikor a popzene fokozatosan egyre vonzóbb, változatosabb lett. És egyre újabb technológiák láttak napvilágot. Ilyen volt hangstúdió is.

Engem megbűvölt a dolog. Részben azért, mert hangfelvételt készíteni olyan volt, mintha hangokkal festenék...

És ugyancsak ekkor jelent meg az új hangszer: a szintetizátor.

Ennek nem volt múltja, hagyománya. Nem volt egyetlen „helyes” módja, receptje a zenélésnek.

Én pedig hamar beszálltam... Bárhol játszhattam, ahol csak kedvem támadt, és nem kellett beiratkoznom sehová, hogy megtanuljak szintetizátoron játszani...

-

Mindamellett ez egy határozott döntés volt részemről...

Választhattam volna például a dobot is, de ki tudja mi lett volna abból... Talán még egy csapnivaló dobos.

-

Emlékszem, egyszer találkoztam valakivel, aki valamilyen német elektro zenekarban játszott – a neve most maradjon titok - és ez a valaki azt mondta nekem: „Én a tökéletes szinuszhullámot keresem.” 

Az érdekes ebben az, hogy a Világegyetem legunalmasabb hangja az a hibátlan szinuszhullám! Így szól az, amikor semmi sem történik. Ez a tökéletesség hangja. Maga az unalom. Ahogy azt David Byrne énekelte: a Mennyország az a hely, ahol semmi sem történik soha.

-

A torzítás alapvetően maga a karakter.

Az igazság az, hogy mindaz, amit karakternek hívhatunk nem más, mint az eltérés a tökéletestől.

A tökéletesség tehát számomra: a karakter teljes hiánya.

Cikk a Szuterénről a Mi Nők.hu oldalán!

A napsütötte alagsor

Már nem töprengek azon, miért emlékszem úgy hogy a tizennéhány lépcsővel a talajszint alatt szikrázó napsütés van, meg már azon se merengek el, hogy a rajzolóbakok mind lovak, és a pinceműterem egy széles legelő. A valóság az, hogy a Szuterénben világosság van, tágasság és szabadság. Szigeti Tamás műteremnek álmodta meg, és hamar kiderült, iskolának is remek, a magányos műterem otthonosra népesül délutánonként.

Megengedem magamnak

„Óvónő voltam, rajzos óvónő, de semmi különös, talán csak többet rajzoltam a gyerekekkel, mint a kolléganőim, de nem is ábrándoztam arról, hogy rajzot tanuljak. Járjanak szakkörbe, különórára a gyerekek, gondoltuk a férjemmel, erre kell a lehetőséget megteremteni. – meséli Ági, miközben rajzol. „Aztán mégiscsak kellett valami inspiráció nekem, és amikor a lányom abbahagyta a felvételire készülést, itt Tamásnál, akkor gondoltam egyet, és elkezdtem én is járni. Tamás velem nem szigorú, nem kell nagy dolgot elérnem, csak bíztat és támogat, nekem meg öröm, hogy az a valamicske rajztehetségem, most így, mederbe terelve, meglepő dolgokra tesz képessé.”

„De nem is ez a legnagyobb dolog, hogy rajzban fejlődöm, hanem, bátrabbak lettünk! Ha én rajzórára járhatok, akkor férjem veheti a bátorságot és gitározni tanul. Neki is ez olyan mint nekem a rajz, hogy mindig csinálta, de sose engedte meg magának, hogy komolyabban foglalkozzon vele. És ha ez még nem elég, tervezzük, hogy elmegyünk együtt táncórára!” – mondja Ági nevetve, és ide-oda néz, hol a modellre, hol a rajzára, és nem tökéletesen elégedett az eredménnyel, de a tevékenységgel nagyon is.

A felébresztett kreativitás

Judit munkája megszűnt, kihullott alóla maga az iparág is, a biztos konfekcióipar magyarországi elmúlása bizonytalanságot és elkeseredést hozott sokaknak. Judit magára talált, önálló vállalkozásba kezdett, és az eddig is kihasznált kézügyesség mellett most már a kreativitása is teret kaphatott: üvegműves lett. „Én nem is hittem, hogy nekem az önálló munka ennyire testhezálló, egy nagy gépezetben dolgoztam évekig, honnan is tudhattam volna. A pontosság és a tervszerűség, amit a munkámból hozok, az ebben a művészkedésben is hasznos, komolyan és fegyelmezetten dolgozom, akkor is, ha a végeredmény könnyed üveglepkék, gyöngysorok. A rajztanulás, ez a fajta rajztanulás itt a Szuterénben sokat segít nekem, látásmódot tanít, és a színek titkait, ez nagyon kell nekem az üveghez. Meg az is igaz, hogy kellenek ezek a délutánok is, nem a műhelyemben vagyok, nem magamban vagyok, feltöltenek a rajzórák engem.”

Csak ruhában!

 Juci néni 75 éves, és ahogy ő mondja: „Kézről kézre adnak a rajztanárok.” Véletlen lett modell, mint az életben annyi dolog apró véletleneken múlik, 1998 óta ez a nyugdíj kiegészítés, és ez a szereplési rutin már kisebb reklámfilm-szerepeket, statisztamunkákat is hozott. „Már az unokáim se csodálkoznak, nekik ez természetes, nekem is az lett. Nem nehéz munka, türelmesen kell ülni, közben jönnek-mennek a gondolataim, nem fárasztó. Van dolgom, van munkám, és főleg az, hogy fiatalok között vagyok, nézem, hallgatom, sokat tanulok tőlük.” Juci nénit meztelen nem lehet rajzolni, azt mondja, az nem nézne ki jól, de az arcportrékkal elégedett, sokadszorra is kíváncsi a végeredményre, ha rajzokat kap ajándékba, a sokadikat is nagy becsben tartja.

Haszontalan – hasznos

Nóri végzős gyógyszerészhallgató. Az hozta a rajziskolába, hogy csináljon valami céltalant is, valamibe úgy tenni energiát és erőfeszítést, hogy nem a jól megfontolt karrierépítés van benne, csak öröm, maga a tevékenység öröme. „Kemény évek vannak mögöttem, fegyelmezetten és teljes odaadással tanultam, készültem, valószínűleg, ha nem gyógyszerésznek, akkor bármi mást is ugyanilyen komolyan vettem volna, de kellett mostmár valami kikapcsolódás. Valami céltalan, valami hasztalan.” – meséli, de sejtelmesen mosolyog közben, mert csak valami irányt vett ez a rajzolás mégis:„Rájöttem, hogy a kutatási dokumentációkban hatalmas előnyt jelent a megszerzett rajztudásom, szebb és igényesebb anyagokat lehet így készíteni, tulajdonképpen ezzel a képességgel ki is tűnhetek a kutatók közül.” Nóri nem csalódott, hogy mégis valami praktikumot talált a rajzolásban. Érti magát, tudja, hogy ez így megnyugtatóbb számára, így meri csak igazán megengedni magának, és így is kikapcsolódás maradt a rajzórás délután.

Zavarom a rajzórát a mászkálásommal, a kérdezősködéssel is, elköszönök, felmegyek az udvarra, körbenézek, hogy még lássam a Szuterén ablakait, kihallatszik a zene, és megint összezavarodom, mert a tágas udvar sötétebbnek tűnik, mint az alagsori műterem.

Fotók és szöveg: Paulon Viktória
http://minok.hu/rajziskolasok-a-szuterenben/

Kurai Györgyi interjú

A Szuterén Stúdió körkérdése:

"Mit jelent számodra a rajz?"

Beláz Márk interjú

A Szuterén Stúdió körkérdése:

"Mit jelent számodra a rajz?"

Lázár Erzsébet interjú

A Szuterén Stúdió körkérdése:

"Mit jelent számodra a rajz?"

Szüdi János interjú

A Szuterén Stúdió körkérdése:

"Mit jelent számodra a rajz?"

Kőszeghy Csilla interjú

A Szuterén Stúdió körkérdése:

"Mit jelent számodra a rajz?"