Ajánlom figyelmébe minden érdeklődőnek.
Az angol szöveg magyar változata:
Néha végighallgatod a dolgaidat és
azt gondolod:
mindössze egy jó ötletem volt az
életben...
És azóta is csak azt ismételgetem
százféleképpen.
Ez némileg elkeserítő...
De aztán eszedbe juthat, hogy ugyanez
igaz Samuel Beckettre és Miles Davis-re is...
És még jó néhányakra.
-
Azt gondolom, a művészet egyik
nagyszerű ajándéka, hogy esélyt ad az önfeladást gyakorolni.
Esélyt arra, hogy végre ne te
irányíts.
Ha belegondolunk egy kicsit, a mi
kultúránk leginkább azt ösztönzi, hogy te irányítsd a
dolgokat.
Mindeközben amit a legjobban szeretünk
– és éppen ezért imájuk a művészetet, a szexet, a kultúrát
vagy a vallást, - az éppenhogy az önfeladás.
Ezek mindannyiszor az én feladásáról
szólnak.
Arról, hogyan hagyjuk el önösségünket.
Én a zenétől többek közt ezt
várom: lehetőséget adjon az embereket, hogy az önfeladást
megélhessék.
-
Minden jó dolog a rajongásból
származik.
Amikor tényleg meg akarod tudni, mi
sül ki az ötletedből, csak a rajongás képes átsegíteni a
sok-sok eredménytelen éjszakán.
Ezzel szemben, amikor csak a büszkeség,
a becsvágy kényszerít rá, hogy foglalkozz vele, az egész hamar
kifárad.
-
Nagy hiba arra várni, hogy az ihlet
meglepje az embert.
Sosem jön el érted...
Ugyanis nem annyira létrehozni kell a
dolgokat, hanem inkább észrevenni, mikor kezdenek maguktól
„történni”.
Észrevenni, majd megpillantani.
Ez az.
Ez valami új.
Ilyen még nem történt.
Mit jelent ez nekem? Merre tudok
továbblépni?
-
Gyakran azt érzem, a zenészek két
részre osztják fel zenei világot.
Vannak a telepesek és vannak a
lovasnépek.
A telepesek karókkal veszik körül a
területeiket, mindent felásnak, megművelik a földeket.
A lovasok viszont folyton útra kelnek,
hogy újabb területeket fedezzenek fel.
Én magam inkább a lovasokhoz
tartozom, mint a telepesekhez.
Imádom azt az izgalmat, amikor
ismeretlen területekre tévedek, ahol eddig senki sem járt.
Még akkor is így van, ha ez
közhelyes, ha nincs különösebb fontossága az egész
felfedezésnek...
És mégis, szeretem az érzést,
amikor egyszer csak ott állok, és valami olyat látok magam előtt,
amit senki más nem láthatott eleddig.
-
Lehetőségeiket tekintve az emberek
egyáltalán nem indulnak azonos eséllyel, ez egyértelmű.
Egyeseknek sokkal több lehetőség jut
az életben, mint másoknak.
Ám hasonló egyenlőtlenséget
figyelhetünk meg abban is, hogy az egyes emberek mennyire állnak
készen rá, hogy éljenek a lehetőségeikkel.
És igen, vannak, akik ebben
naprakészebbek, talpraesettebbek, mint mások.
-
Én eredetileg festőnek tanultam.
Mindez a 60-as években volt, amikor a popzene fokozatosan egyre
vonzóbb, változatosabb lett. És egyre újabb technológiák láttak
napvilágot. Ilyen volt hangstúdió is.
Engem megbűvölt a dolog. Részben
azért, mert hangfelvételt készíteni olyan volt, mintha hangokkal
festenék...
És ugyancsak ekkor jelent meg az új
hangszer: a szintetizátor.
Ennek nem volt múltja, hagyománya.
Nem volt egyetlen „helyes” módja, receptje a zenélésnek.
Én pedig hamar beszálltam... Bárhol
játszhattam, ahol csak kedvem támadt, és nem kellett beiratkoznom
sehová, hogy megtanuljak szintetizátoron játszani...
-
Mindamellett ez egy határozott döntés
volt részemről...
Választhattam volna például a dobot
is, de ki tudja mi lett volna abból... Talán még egy csapnivaló
dobos.
-
Emlékszem, egyszer találkoztam
valakivel, aki valamilyen német elektro zenekarban játszott – a
neve most maradjon titok - és ez a valaki azt mondta nekem: „Én
a tökéletes szinuszhullámot keresem.”
Az érdekes ebben
az, hogy a Világegyetem legunalmasabb hangja az a hibátlan
szinuszhullám! Így szól az, amikor semmi sem történik. Ez a
tökéletesség hangja. Maga az unalom. Ahogy azt David Byrne
énekelte: a Mennyország az a hely, ahol semmi sem történik soha.
-
A torzítás alapvetően maga a
karakter.
Az igazság az, hogy mindaz, amit
karakternek hívhatunk nem más, mint az eltérés a tökéletestől.
A tökéletesség tehát számomra: a
karakter teljes hiánya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése