2013. március 2., szombat

Brian Eno interjú

Ajánlom figyelmébe minden érdeklődőnek.



Az angol szöveg magyar változata:

Néha végighallgatod a dolgaidat és azt gondolod:
mindössze egy jó ötletem volt az életben...
És azóta is csak azt ismételgetem százféleképpen.
Ez némileg elkeserítő...
De aztán eszedbe juthat, hogy ugyanez igaz Samuel Beckettre és Miles Davis-re is...
És még jó néhányakra.
-
Azt gondolom, a művészet egyik nagyszerű ajándéka, hogy esélyt ad az önfeladást gyakorolni.
Esélyt arra, hogy végre ne te irányíts.
Ha belegondolunk egy kicsit, a mi kultúránk leginkább azt ösztönzi, hogy te irányítsd a dolgokat.
Mindeközben amit a legjobban szeretünk – és éppen ezért imájuk a művészetet, a szexet, a kultúrát vagy a vallást, - az éppenhogy az önfeladás.
Ezek mindannyiszor az én feladásáról szólnak.
Arról, hogyan hagyjuk el önösségünket.
Én a zenétől többek közt ezt várom: lehetőséget adjon az embereket, hogy az önfeladást megélhessék.
-
Minden jó dolog a rajongásból származik.
Amikor tényleg meg akarod tudni, mi sül ki az ötletedből, csak a rajongás képes átsegíteni a sok-sok eredménytelen éjszakán.
Ezzel szemben, amikor csak a büszkeség, a becsvágy kényszerít rá, hogy foglalkozz vele, az egész hamar kifárad.
-
Nagy hiba arra várni, hogy az ihlet meglepje az embert.
Sosem jön el érted...
Ugyanis nem annyira létrehozni kell a dolgokat, hanem inkább észrevenni, mikor kezdenek maguktól „történni”.
Észrevenni, majd megpillantani.
Ez az.
Ez valami új.
Ilyen még nem történt.
Mit jelent ez nekem? Merre tudok továbblépni?
-
Gyakran azt érzem, a zenészek két részre osztják fel zenei világot.
Vannak a telepesek és vannak a lovasnépek.
A telepesek karókkal veszik körül a területeiket, mindent felásnak, megművelik a földeket.
A lovasok viszont folyton útra kelnek, hogy újabb területeket fedezzenek fel.
Én magam inkább a lovasokhoz tartozom, mint a telepesekhez.
Imádom azt az izgalmat, amikor ismeretlen területekre tévedek, ahol eddig senki sem járt.
Még akkor is így van, ha ez közhelyes, ha nincs különösebb fontossága az egész felfedezésnek...
És mégis, szeretem az érzést, amikor egyszer csak ott állok, és valami olyat látok magam előtt, amit senki más nem láthatott eleddig.
-
Lehetőségeiket tekintve az emberek egyáltalán nem indulnak azonos eséllyel, ez egyértelmű.
Egyeseknek sokkal több lehetőség jut az életben, mint másoknak.
Ám hasonló egyenlőtlenséget figyelhetünk meg abban is, hogy az egyes emberek mennyire állnak készen rá, hogy éljenek a lehetőségeikkel.
És igen, vannak, akik ebben naprakészebbek, talpraesettebbek, mint mások.
-
Én eredetileg festőnek tanultam. Mindez a 60-as években volt, amikor a popzene fokozatosan egyre vonzóbb, változatosabb lett. És egyre újabb technológiák láttak napvilágot. Ilyen volt hangstúdió is.
Engem megbűvölt a dolog. Részben azért, mert hangfelvételt készíteni olyan volt, mintha hangokkal festenék...
És ugyancsak ekkor jelent meg az új hangszer: a szintetizátor.
Ennek nem volt múltja, hagyománya. Nem volt egyetlen „helyes” módja, receptje a zenélésnek.
Én pedig hamar beszálltam... Bárhol játszhattam, ahol csak kedvem támadt, és nem kellett beiratkoznom sehová, hogy megtanuljak szintetizátoron játszani...
-
Mindamellett ez egy határozott döntés volt részemről...
Választhattam volna például a dobot is, de ki tudja mi lett volna abból... Talán még egy csapnivaló dobos.
-
Emlékszem, egyszer találkoztam valakivel, aki valamilyen német elektro zenekarban játszott – a neve most maradjon titok - és ez a valaki azt mondta nekem: „Én a tökéletes szinuszhullámot keresem.” 
Az érdekes ebben az, hogy a Világegyetem legunalmasabb hangja az a hibátlan szinuszhullám! Így szól az, amikor semmi sem történik. Ez a tökéletesség hangja. Maga az unalom. Ahogy azt David Byrne énekelte: a Mennyország az a hely, ahol semmi sem történik soha.
-
A torzítás alapvetően maga a karakter.
Az igazság az, hogy mindaz, amit karakternek hívhatunk nem más, mint az eltérés a tökéletestől.
A tökéletesség tehát számomra: a karakter teljes hiánya.